Áron egy augusztusi pénteken, ebéd után feltarisznyázott, elindult a városba, hogy meglátogassa ott élő és dolgozó sógorát. A szombati lóvásáron kedvére való lovat akart vásárolni. A faluból egyszer ment busz a városba reggel, este pedig vissza, Áron így gyalog vágott neki.
Sötétedés előtt érkezett a Bălcescu utcai házhoz. Mózsi negyedik emeleti garzon lakása kicsi volt: előszoba konyhával, kis fürdő, nagyobbacska szobában nappali-háló együtt. Egy vendég, ha szűken is, még épp befért.
Mózsi húga, Áron felesége, kettőnek elegendő ételt pakolt a tarisznyába. Itókáról Áron gondoskodott. Nagy eseményre készülve megtöltötte kétliteres fonott demizsonját évek óta érlelt áfonya pálinkával.
Mózsi örült kicsit Áronnak, kicsit jobban a tarisznyának és a demizsonnak. A hazai hírek után ettek-ittak egy keveset, és hamar aludni tértek. A vendég az egyetlen kanapén, a házigazda a szoba sarkában egy csergén.
A sógornak másnap is munka volt.
Mire Áron felébred, Mózsi már elment, délutánra volt várható. Áron a magával hozott reggeli után nagy célra hangolva indult a Vásártérre. Lóban nem volt jó felhozatal. Egy órányi nézelődés után megállt egy füstösképű atyafinál, aki herélt, közepes termetű, jó karban lévő, tíz év körüli almásderes csődört kínálgatott.
– Aztán szekeret húzott-e? – kérdezte Áron.
– Sanyi? Azt sokat – hangzott a válasz.
– Szántott-e?
– Azt es!
– Hátasnak használható?
– Jó arra es, de ne csodálkozzon, ha Sanyi néha tolatni kezd, a kocsinál szokta meg.
– A zabostarisznya benne van-e az árban?
– Benne.
– A zab is?
– Az es!
Kemény alku után megállapodtak az árba, ami még belefért Áron zsebébe. Kicsi még maradt is ott. A vásártéri kocsmában – ami nélkül nem vásár a vásár – megitták az áldomást, majd ki-ki ment a dolgára.
Dél körül járt, Áron kantárra vette Sanyit, indultak a Bălcescu utcába.
Körüljárták az épületet, de sehol nem kínálkozott lónak alkalmas parkolóhely. Áron döntött: meglepi sógorát szerzeményével. Lift volt, de néhány éve nem járt. Sanyi be sem fért volna. Nekiindultak a lépcsőknek.A szerzemény valaha hegyi ló lehetett, könnyedén kaptatott felfele. Csendes délidő volt, senkivel nem találkoztak. A ló éppen befért a garzon ajtaján, bár oldalával kicsit súrolta az ajtófélfát.
Mózsi munka után fújtatott felfelé a negyedikre. Csodálkozva nézett a másodiknál megszokott kutyaszar mellett heverő gombócokra. Első ránézésre friss lószarnak látszott. Másodikra is. Közelebb hajolva a lóistálló ismert szaga eloszlatta minden maradék kételyét.
Kulcsát keresgélte az ajtó előtt, amikor valahonnan lónyerítést hallott. Csodálkozott, tegnap este óta egy kortyot sem ivott. Mikor végre bejutott, percekig nem tudott megszólalni. A szoba közepén egy ló állt, nyakában zabostarisznya, csendes mormolással ropogtatta a zabot. Hátsó felénél a lépcsőházban megismert gombócok oszlottak el szépen. Sógora a kanapé közepén elnyúlva hangosan horkolt. Mózsi végül káromkodott egy jó hangosat.
– Áron! A jó édes anyádat, mi az úristent csinálsz te itt?
A szólított párnától gyűrött arccal ült fel.
– Aludnék, ha hagynál. De te kiabálsz itt – morogta.
– Az alvás még rendben volna, de ló nélkül nem megy? – firtatta Mózsi.
– A lovat szólítsd Sanyinak! – csattant fel Áron – Ma vettem a vásáron. Nem hagyhattam éjszakára a ház előtt, elkötötték volna – folytatta. – Nyugodj meg, holnap reggel hazamegyünk mindketten – tette még hozzá.
– Azt akarod, hogy ezzel a lóval töltsem egy fedél alatt az éjszakát? – háborgott Mózsi.
– Nem csak Sanyi lesz itt, én is! – vágott vissza Áron. – Ő nem horkol, te viszont elnyomod a gőzfűrész hangját is, ha nekifogsz. Lehet, hogy Sanyit ez zavarni fogja, de egy éjszakát kibír valahogy – zárta le a vitát Áron.
Mózsi nagyot sóhajtva huppant le a kanapé végébe.
– Hol a demizson? – fordult sógorához.
Megkapta. A helyzet javulni kezdett. Óvatos eszegetés közben folytatták a pálinkázást. Keveset ettek, hogy ne nagyon károsítsák az áfonyapálinka hatását. Nemsokára rágyújtottak kedves nótáikra.
A pálinka fogytával a hangerő javult, a hallás romlott.
Este tíz óra után hosszan csengett a telefon a helyi rendőrőrs ügyeleti szobájában. Végül álmos hang szólt bele.
– Rendőrőrs!
– Itt Szabó Vencel a Bălcescu utca 7/b-ből, negyedik emelet hármas lakás.
– Mi a baj?
– Baj éppen nincs, csak a szomszédban nagy ivás és nagy ének van. Abba kéne már hagyják legalább az egyiket. Néha nemcsak énekelnek, nyihognak is.
– Maga mennyit ivott? – kérdezte gyanakodva a rendőr.
– Ma még semmit, pedig úgy tetszik, igen rám férne – hangzott a válasz túloldalról.
– Megyünk amint tudunk – tette le a kagylót az ügyeletes.
A lóistállóvá előlépett lakás ajtaját hosszan rugdosták a rendőrök, mire kinyílt.
A látvány sokkolta őket, – mint néhány órával korábban Mózsit – már azáfonyapálinkával öntözött, és zabbal dúsított változatot látták. A lócitrom kupac az elfogyasztott zab mennyiségével arányosan nőtt, illatuk is dúsult.
A rendőrök elzavarták a küszöbön leskelődő Vencelt, igazoltatták a lótartókat, majd összedugták fejüket.
– Atyafiak, visszük a lovat ettől a lóhoz méltatlan helyről! A büntetésről írásban kapnak értesítést – közölték. – A lovat akkor kapják vissza, ha kifizették a teljes összeget.
Lesz vagy ezer Lei! Kantáron fogták a ribillió tárgyát, s indultak lefele.
– Sanyinak kell szólítani! – rikkantott utánuk a kétségbeesett Áron.
Nevezett kifelé menet búcsúképpen két friss, gőzölgő, illatdús gombócot pottyantott a küszöbre.